|
Afrika északnyugati részén fekszik, földközi-tengeri partvonala 1200 km hosszú.
A keskeny part menti síkságot alig 80–150 km széles, két párhuzamos hegyláncból álló Atlasz-vidék követi. A mediterrán partvidéket a 300–400 km széles, árkokkal, termékeny medencékkel és völgyekkel több párhuzamos vonulatra osztott Atlasz-hegység választja el a Szaharától. A Tell-Atlasz (2308 m Kabiliában) és a Szaharai-Atlasz (Massif d'Aurès 2328 m) nyugatról kelet felé fokozatosan közeledik egymáshoz, s az Atlasz-vidék keleti részén egyesül. A két hegylánc közé zárt terület az un. Berber-(vagy Sott) fennsík átlagosan 900 m magas felföld, amelyen zárt medencék és nagy sóstavak találhatók. Az ország területének mintegy háromnegyed része sivatag, elszórtan oázisokkal. Az északnyugati és északkeleti rész homoksivatag, a Szahara nagy része azonban köves. Délkeleti felén emelkedik az Ahaggar-hegység.
Itt található az ország legmagasabb pontja a Tahat csúcs, melynek magassága forrásonként 2918 m[1][2] között van. és 3005 m
Legjelentősebb folyó: Chéliff. Legjelentősebb tavak: Chergui-sott, Merlhir-sott, Mérouane-sott (sóstavak).
A Földközi-tenger légáramlatai kellemes, mediterrán éghajlatot alakítanak ki a tengerparton. Itt a nyári középhőmérséklet 25-26 °C, a csapadék évi mennyisége pedig 700–900 mm. A fennsík éghajlata kontinentális. A hegyekben télen gyakori a hó. Az Atlasz-vidéktől délre a hőség egyre fokozódik, s a nyári napokon gyakorta eléri az 50 °C-ot. A Szahara északi peremén a téli hónapokban, déli részén nyáron esik kevesebb csapadék (az évi átlag 100–200 mm). Gyakori a homokvihar, az ún. harmattán.
Algéria területének már csak alig 2%-át borítja erdő. Az Atlasz vidék természetes növénytakaróját eredendően a keménylombú erdők alkották, melyeket mára már szinte teljesen kiirtottak. Helyükön a völgyekben mezőgazdasági termelés folyik, a hegyoldalakon pedig mediterrán cserjés, a macchiaaleppofenyő, paratölgymagyaltölgy, valamint az 1600 m feletti területeken cédrusok nőnek. Kabiliában még vannak összefüggő erdőségek. A Sott-fennsík uralkodó növényzete az alfafű s az üröm. A Szaharai-Atlasz hegyvidéki sztyeppéje délen kopár sivatagba megy át; említésre méltó növényzet (elsősorban datolyapálma) csak a peremvidékeken s a talajvízzel rendelkező területeken (oázisokban) nő. A Szahara növényzete a szárazsághoz alkalmazkodott fajokból áll. Ezek vagy igen rövid tenyészidejű efemerek vagy szukkulens (pozsgás), geofiton, illetve a gyökerüket a víz után nagy mélységbe lebocsátó évelő növények. A különböző sivatagtípusokban eltérő növénytársulások alakulnak ki. A homokdűnéken a tevefű és az ízelt szakszaul mellett a Retama és a Calligonum fajok nőnek. A kavicsos, agyagos területeken néhány Aristida és Anabasis faj tengeti életét. A sziklasivatagokban van a legkevesebb növény. Az oázisokon kívül valódi fák (tamariszkusz és akácia fajok) csak a vádik, az időszakos vízfolyások völgyeiben élnek. tenyészik. A Tell-Atlasz kellőképpen csapadékos északi lejtőin a macchia mellett és
Az állatvilág a növényekhez hasonlóan a szárazsághoz alkalmazkodott és fajokban szegény. Valamennyi állat gyors mozgású és főképpen éjszakai életet él. Elsősorban gazellák és a sivatagi róka, antilopok, ugróegerek, kígyók, gyíkok, skorpiók élnek itt. A kis, lényegében elzárt oázis-ökorendszerekben különböző madarak - nagy ragadozómadarak is - és rovarok is találhatók. A legfőbb haszonállat az egypúpú teve, a dromedár.
Az UNESCO listáján csak egy algériai táj szerepel:Tassili n'Ajjer. A táj igen festői, a szél által koptatott homokkő sziklák valóságos "erdőt" alkotnak. Jelentősége mégis régészeti lelőhelyként van. Sziklába vésett rajzok bizonyítják, hogy itt már 8000 éve élt ember.[3]
Algériában a legrégibb emberi település nyomai az i.e. 400000-300000 körüli időszakból (alsó paleolitikum) származnak. Az Orán közelében talált barlangrajzok (i.e.8000 körül; az úgynevezett kapszi-kultúra) a felső paleolitikum idején keletkeztek. A neolitikum ("késő kapszi") az i.e. IV-II. évezredig tartott ezen a vidéken. Algériát berberek (vagy imazighek) lakják legalább i. e. 10.000 óta. Az i.e. 12.századtól a föníciaiak kereskedelmi telepeket hoztak létre az északi partvidéken és kapcsolatba léptek a numídiai berber törzsekkel. I. e. 800 körül alapították Karthagót (Kart-Hadas - újváros). Az i.e.3.században két numídiai királyság jött létre: a masesiliusok és a massiliusok birodalma. Massinissa, a missiliusok királya, a II.pun háborúban (i.e. 218-201) szövetségre lépett Rómával, i.e.203-ban leigázta a Syphaxnumídiai birodalmat, ahol az i.e.3. és 2. században jelentős városok jöttek létre (Cirta, Siga, Iol, Saldae). Magas fokú volt a mezőgazdaság színvonala, élénk a kereskedelem. Pun-berber civilizáció alakult ki. Miután a rómaiak i.e. 105-ben legyőzték Jugurtha numídiai királyt, aki heves ellenállást tanúsított a hódítókkal szemben, Numídiát felosztották. Keleti részét i.e.46-ban Numídia, nyugati részét i.e. 42-ben Mauretania Caesariensis néven római provinciává alakították. A rómaiak számos várost alapítottak (Setif, Icosium, Timgad). Az őslakos berberek több felkelést is indítottak, melyek közül Tacfarinas felkelése volt a legnagyobb i.e.17-24 között. Az i.sz.2.századtól elterjedt a kereszténység. A 4.században itt alakult ki a donatizmus, egy szakadár mozgalom, ami Donatus, karthágói püspökről kapta a nevét. A mozgalom a hivatalos egyházzal szembeni teológiai szembenálláson túlmenően társadalmi tartalomra is szert tett. Az "igaz hit védelmének" jelszavával a rabszolgák, colonusok és kisparasztok harci ideológiája is volt a rabszolgatartók, a hivatalnokok és a papság ellen. A donatizmus feletti győzelemhez nagymértékben hozzájárult a berber származású Szent Ágoston hippói püspök (395-430) működése is, akinek igen nagy része volt a keresztény állam és társadalomtan magalapításában. (Hippo Regius volt a mai Annaba város elődje.) Amikor a Nyugatrómai Birodalom összeomlott, a berberek ismét függetlenek lettek számos körzetben, más területek ellenőrzését a vandálok szerezték meg (429-534), akiket végül I. Justinianus bizánci császár tábornokai űzték el. A bizánci birodalom bizonytalan uralma az ország keleti részén az arabok 8. századi érkezéséig maradt fenn. vezette, Karthágóval szövetkező masesiliusokat és létrehozta a
Az i.sz.647. és 665.évi arab támadások vetettek véget a bizánci uralomnak. Az arabok uralkodó arisztokrata kaszttá váltak és a 8.század elején Algériát a damaszkuszi Omajjád kalifátushoz csatolták. A berberek egy része néhány évtizedig heves ellenállást tanúsított, amelyet olyan berber főnökök vezettek, mint Kusyla és Kahina, a berberek tömegei azonban fokozatosan felvették az iszlám vallást, számos törzs átvette az arab nyelvet és kultúrát is. Az araboknak fizetendő magas adók elleni harc a kháridzsiták[4] előázsiai eredetű eretnekmozgalmában jutott kifejezésre. Ez a szekta az i.sz.740-742 közötti fegyveres felkelés során legyőzte az Omajjádokat, és több államot hozott létre Észak-Afrikában. Ezek közül a legjelentősebb szerepet az ibadi szekta állama (egyes forrásokban a taherti királyság 761-909)játszotta a Rusztamida dinasztia vezetésével (776-tól). Ez a fejedelemség a kháridzsizmus szellemi központja és a Szudánnal folytatott arany- és rabszolga-kereskedelem végállomása volt. Amikor Kabiliában a kutama törzs is áttért az iszlám hitre, a síita Fátimida-dinasztia 909-ben megdöntötte a rusztamidákat és meghódította Egyiptomot, s a Magreb feletti hatalmat vazallusukra a Zirida-dinasztiára ruházták. Ezek később fellázadtak és szunniták lettek. A szunnitizmust a népes arab törzs, a Banu Hilal hozta magával, megkezdve a vidék arabosítását. 1014-ben a Zíridák oldalági leszármazottai, a HammádidákMsila, Biskra, Setif, Constantine és Bougie ekkor fejlődött jelentős kereskedelmi és kézművesközponttá. 1082-ben Algéria Az Almorávidák birodalmának része lett. 1152 és 1235 között az ország a marokkói Almohádok uralma alá került. Az almorávidák és az almohádok, nyugatról származó berber dinasztiái idején vallási reformátorok léptek fel, viszonylagos béke és fejlődés volt. Az almohádok összeomlása után Algéria a három utódállam csatatere lett. 1235-ben az ország nyugati részén az Abdelvádidák létrehozták a tlemceni (tilimszáni) királyságot, ami 1554-ig állt fenn. A marokkói Marínidákkal, valamint a tuniszi Háfizidákkal kirobbant konfliktusok következtében a tlemceni királyság uralma alatti terület a 13.század végétől leszűkült. Algériában megkezdődött a feudális széttagoltság időszaka. A 14.században a Szudánból idáig vezető aranykereskedelmi útvonalak forgalma Egyiptom felé fordult, a távolsági kereskedelem hanyatlásával párhuzamosan a központi hatalom is meggyengült. A 15.században lakosság iszlamizációja, a malekita szertartás szerinti szunnita irányzat uralkodóvá válása befejeződött. A berber hegyilakók (Kabilia, Aurès, Ouarsenis) megtartották nyelvüket, a lakosság zöme azonban átvette az arab nyelvet. A 15-17. században a Spanyolországból elűzött mórok és zsidók telepedtek le a városokban. A 15. és a 16. században a spanyolok megindították támadásaikat és a partvidék zaklatását. Számos tengerparti várost elfoglaltak (1505. Mersz el-Kebir, 1508.Ténès és Orán, 1510. Bougie és az algíri Peñon), s innen indítottak támadásokat az ország belseje ellen. 1510-ben Tlemcen spanyol uralom alá került. önállósultak és kiterjesztették uralmukat majdnem a mai Algéria egész területére.
A spanyol fenyegetéssel szemben az algíriak a török kalózokhoz fordultak segítségért.[5] Arudzs (Aruj) Barbarossa török kalóz katonai despotizmust vezetett be a városban. Halála után fivére, Khaireddin (Hajreddin,Khair ad-Din) Barbarossa átvette a Mouhoubi-dinasztiától a hatalmat, majd 1518-ban az egész országra kiterjesztette uralmát. A belső zavarok leküzdése végett Barbarossa 1519-ben elismerte I. Szelim török szultán fennhatóságát, aki beglerbéggé nevezte ki és katonai segítségként janicsárokat küldött neki. A beglerbégek 1587-ig visszaverték a spanyol hódítási törekvéseket. V. Károly spanyol király csapatai 1541-ben Algír előtt szenvedtek vereséget. A legtöbb algériai város felszabadult a spanyol megszállás alól, Orán kivételével. Az algériai beglerbégek a marokkói szultán hódító törekvéseit is megakadályozták, elfoglalták Tlemcent, a spanyol hűbéres birodalmat 1554-ben, és meghódították a tuniszi HafizidaAlgírban az 1600-as években volt a csúcson. 1578 és 1659 között a szultán által kinevezett török pasák uralkodtak, akiknek egyre súlyosabb problémákat okoztak a janicsárok és a raiszok. A janicsárok aztán 1659-ben megvonták a pasák jogait és a saját agáikat juttatták hatalomra. Majd 1671-től 1830-ig a katonák által választott bégek uralkodtak. Uralmuk a római praetoriánus rendszer jellegét öltötte. Ezt a hatalmi rendszer a tisztikarnak a közigazgatásban játszott döntő szerepe, a központi hatalomnak a tartományokban független uralkodóként kormányzó bégekkel szembeni gyengesége és az országrészek laza kormányzása jellemezte. Az algíri állam 1711-től 1830-ig formailag az Oszmán BirodalomhozEgyesült Államok első (1801-1805) és második (1815) barbárok elleni háborújához vezettek. A kalózkodás elleni törvény értelmében a hajókon elfogott kalózok rabszolgák lettek; a kalózok viszont Dél- és Nyugat-Európából hurcolták rabszolgaságba a part menti falvak lakóit. királyságot is 1574-ben. Az uralkodó felső réteg a janicsár tisztikar (odzsak) volt. Tagjai a kalózkapitányokkal (raiszok) versengtek. Az ő idejükben szilárdultak meg Algéria modern határai északon. A partvidéken kalózbázisokat hoztak létre; erős kalózflottát tartottak fenn, ez a kalózkodás tartozott ugyan, de gyakorlatilag független volt. Önálló külpolitikát folytatott és élénk kereskedelmi kapcsolatokat tartott fenn Európával. A kalóztámadások azonban súlyos zavarokat okoztak a földözi-tengeri hajózásban, s emiatt az európai hatalmak egyre többször beavatkoztak. Az amerikai hajók elleni kalóztámadások a mediterrán térségben az
Nyugat-Európában a barbár kalózportyáknak nem szakadt vége 1816-ig, amikor a Brit Királyi Haditengerészet hat holland hajó támogatásával elpusztította Algír kikötőjét és a barbár flottát.
Spanyolország ekkoriban a helyi lakosok védelmére hivatkozva megszállta Algéria kikötőit.
Algériát a franciák 1830-ban kezdték megszállni Franciaország kereskedelmi érdekeinek védelme címén. 1830.jún.14. és júl.5. között 36000 fős expedíciós haderő szállt partra és verte le a török csapatokat. A francia hadsereg véres háborúban foglalta el az algériai partvidéket: az ott élő lakosságnak csaknem egyharmada pusztult el a harcokban és a civil lakosság ellen tervszerűen elkövetett atrocitásokban. A franciák kezdetben csak Blida, Annaba, Bedzsaia és Orán városokat foglalták el. 1832-ben robbant ki az Abdel-Káder vezette felkelés a franciák ellen, melyet csak 1847-ben, a felkelők isly-i csatavesztése után sikerült végleg leverni. 1834.júl.22-én Algériát francia birtokká nyilvánították és főkormányzót neveztek ki az élére. Észak-Algériában három megyét hoztak létre. Az állami földeket, az iszlám közösségek földjeit a gyarmatosítók elkobozták, számos törzset pedig elűztek a földjéről. A gyarmatosító nagybirtokos réteg kezében egyre nagyobb földterületek összpontosultak. Hatalmas agrártársaságok alakultak, amelyek több, mint 10000 hektár fölött rendelkeztek. (Pl. a Compagnie Genevoise és a Société Générale Alférienne) 1870-től a franciák nagy létszámú betelepítéssel a partvidék kulturális arculatát, etnikai összetételét és birtokviszonyait a bennszülött lakosság számára előnytelenül megváltoztatták. Az anyaországon kívüli területek között Algéria speciális státusszal bírt: bár gyakorlatilag "gyarmatnak" számított, közigazgatási értelemben Franciaország tengeren túli megyéje volt. A franciák által irányított területek közül Algériában telepedett le a legtöbb anyaországi telepes (colon), akiket leszármazottaikkal együtt mindmáig pied noir-oknak (fekete lábúak, a partraszálló francia katonák csizmájának színe után) neveznek. A pied noir-ok Algériában európai életmódot honosítottak meg, és kialakították az ország nagyvárosainak máig domináns arculatát. Az anyaország jogállami berendezkedéséből Algéria helyi lakossága nem sokat érezhetett, hiszen nem rendelkeztek az európaiakat megillető jogokkal. A bennszülöttekre a gyarmati igazgatás törvényei vonatkoztak, míg a "fekete lábúak" francia állampolgárnak minősültek. Az algériaiak közül 1870 és 1946 között csupán egy csekély kisebbség szerezte meg a francia polgárjogokat, mivel ennek feltétele a muszlim személyi jogállás feladása volt. Tagadhatatlan azonban, hogy a gyarmatosított országban megpezsdült a gazdasági élet, fejlődött az elsősorban francia exportra termelő szőlő- és gabonatermelés. A nyersanyagtermelés (főleg vasérc és foszfát bányászata), a bankok és a külkereskedelem, a gyengén fejlett iparvállalatok szinte kivétel nélkül az anyaországi, francia tőke, vagy a vele szoros kapcsolatot tartó helyi telepesek kezében volt. Ugyanakkor a belföldi kézműipart tönkretette az ipari tömegcikkek behozatala. Az I. világháború után Algír a második legnagyobb "francia" kikötő lett.
A II. világháború alatt Algéria a "Szabad Franciaországot" jelentette. A szövetséges csapatok 1942 végén szálltak partra Algériában. A franciák részben területéről szervezték a megszálló Németország elleni ellenállást.
A gyarmatosítás több mint egy és negyedszázados története mindmáig heves történészi és közéleti viták tárgya. Egyes európaiak (elsősorban nacionalista politikusok) a gyarmatosítás korszakát hajlamosak civilizációs misszióként bemutatni, ami ez joggal sérti a francia igazgatás korszakában elnyomott helyi lakosságot. Az algériai vallási integrista és/vagy nacionalista mozgalmak pedig minden baj okozóját a francia megszállókban (általában pedig a Nyugatban) vélik megtalálni.
A gyarmatosítók elleni szervezkedések már az I. világháborút követően elkezdődtek és az 1930-as években értek el komolyabb szervezettséget. Az Észak-Afrika Csillaga nevű csoport, Messzali HáddzsFerhát Abbász és Ben Bádi. 1936-ban jött létre a Muzulmán Kongresszus nevű antiimperialista tömörülés, amely szorosan együttműködött a francia népfronttal. 1943.februárjában a Ferhát Abbász köré csoportosult nemzeti erők megfogalmazták az Algériai Nép Manifesztumát, amiben a Franciaországgal szövetségben lévő független Algéria megteremtését követelték a háború befejezése után. Az ország keleti területén 1945.májusában fegyveres felkelés robbant ki, amit a francia gyarmati hadsereg brutálisan elfojtott, az áldozatok száma meghaladta a 10 ezret. A felkelés hatására kibocsátott 1947.évi statútum a franciákkal azonos jogokat biztosított ugyan a muszlimoknak, de a gyarmati elnyomáson lényegében nem változtatott. Így a kispolgári, nacionalista MTDL (Mozgalom a Demokratikus Szabadságjogok Győzelméért) szervezetéből kiváltak a fegyveres harc hívei és megalakították a FLN-t (Nemzeti Felszabadítási Front). Az FNL 1954. november 1-jén fegyveres felkelést robbantott ki. Az FLN-hez csatlakoztak a magukat feloszlató nacionalista pártok is. 1956. augusztusában az FNL kongresszust tartott Szummánban (Soumman), melyen elfogadta nemzeti forradalom programját. Ekkor már Algériában 400000 főnyi francia hadsereg harcolt az algériai hazafiak ellen és francia-angol intervenció történt Egyiptomban (Szuezi-válság, második arab-izraeli háború). 1957-ben a tunéziai-algériai határon a franciák kiépítették a Morice-vonalat (Annabától Tebessáig). 1958. május 13-án a gyarmatosítók és a francia hadsereg jobboldali körei Algírban puccsott hajtottak végre, ami nagyban hozzájárult de Gaulle hatalomra jutásához és a IV.Köztársaság bukásához. 1958. szeptember 19-énKairóban megalakult az Algériai Köztársaság Ideiglenes Kormánya. 1959.szept.16-án, miután az ismételten megindított nagy katonai hadműveletek sem hoztak a franciák számára eredmény, de Gaulle elismerte Algéria önrendelkezési jogát. 1960.júniusában MelunbanChalle, Jouhaud, Zeller és Salan tábornokok vezetésével - 1961. április 22-én sikertelen puccsot hajtottak végre, s ennek nyomán jött létre az OAS nevű terrorszervezet. A nyolc évig tartó algériai háború végül az 1962. március 19-ei tűzszüneti megállapodással és az Algéria függetlenségét elismerő eviani egyezmény aláírásával fejeződött be. Kétségtelen, hogy az Algéria függetlenségéhez vezető háborúban mindkét hadviselő fél olyan eszközöket alkalmazott, amelyeknek célja a civil lakosság terrorizálása volt. A francia hadsereg brutálisan bánt el a lázadókkal, és komolyabb rajtaütésekkor a civil lakosságot sem kímélte. A francia uralom ellen lázadók egyes paramilitáris szervezetei pedig az ártatlan polgári lakosság ellen követtek el számtalan véres merényletet. A francia politikai elit meghatározó része egészen az '50-es évek végéig azon az állásponton volt, hogy Algéria nem válhat függetlenné. Ennek az attitűdnek emlékezetes illusztrációja a későbbi szocialista államfő, az '50-es években Pierre Mendès-France kormányában belügyminiszterként szolgáló François Mitterand-tól származik: "L'Algérie, c'est la France" (Algéria = Franciaország). Algéria esetében természetesen sokkal rögösebb volt a függetlenséghez vezető út mint az '50-es évek közepére már függetlenné vált TunéziábanMarokkóban: a milliós nagyságú francia lakosság érdekei eleve megkötötték az anyaországi politikusok kezét. Az elhúzódó, egyre véresebbé váló algériai háború végül alkotmányos válsághelyzethez vezetett Franciaországban, amit a németek elleni felszabadító háborút vezénylő Charles de Gaulle1958. évi újbóli színrelépése (ellenfelei akkori szóhasználattal "puccsa"), majd a nemzetgyűlés általi felhatalmazása (és köztársasági elnökké választása) mozdított ki a holtpontról. De Gaulle fellépése nemcsak abban a tekintetben volt meghatározó, hogy a francia politikai elit (négy év további kemény háborút követően) belátta, hogy az algériai függetlenség elkerülhetetlen, hanem Franciaország máig érvényes alkotmányos berendezkedésnek (az V. köztársaságnak) a megteremtésében is. vezetésével 1933-tól a függetlenség követelésével lépett fel. A haladó nemzeti pártok mind felvették a harcot a demokratikus szabadságjogokért, az algériaiak szociális helyzetének javításáért, az arab-iszlám kultúra megőrzéséért és a függetlenség kérdését is felvetették. E pártok legjelesebb képviselője volt Ben Dzsallúl, Ferhát Abbász vezetésével kezdődtek meg a tárgyalások a francia kormány és az ideiglenes algériai kormány képviselői között. A tárgyalásokat ellenzők - és tábornok
A függetlenség kivívását követően a kapcsolatok a volt gyarmattartóval csak lassan normalizálódnak, a 2000-es évek első évtizedében (az algériai polgárháború végeztével) azonban újabb lendületet kaptak.
Az önállósult Algéria egy sajátos fejlődési pályára lépett, mely ötvözte az arab nacionalizmus és az államszocializmus bizonyos elemeit. Az iparban és a mezőgazdaságban jelentős államosításokra került sor. Az iszlámot Algéria államvallásává tették – ezzel együtt Algéria államvezetése és közigazgatása a világi berendezkedésű arab államokénál lényegében semmivel sem volt vallásosabb. A több mint egymilliós francia lakosság nagy része a '60-as években elhagyta az országot. Az olajbevételek fokozódásával nagy beruházásokat eszközöltek, melyeket részben hitelből fedeztek. Az ország függetlenségét követően belépett az Arab Ligába és az Afrikai Unióba. A '80-as évek végén alapító tagja az Arab Magreb Uniónak. A függetlenség első éveiben a hatalmi elitet komoly belharcok osztották meg. Az országot 1962-től irányító Mohamed Ahmed Ben Bella elnököt korábbi harcostársa, Houari Boumedien 1965. június 19-én vértelen puccsal távolította el a hatalomból. Boumedien 1979-ben bekövetkezett váratlan halát követően Chadli Bendjedid elnök állt az ország élére.
A függetlenségtől kezdve az országot megszakítás nélkül vezető, gyakorlatilag "állampárt" szerepét betöltő Front de la libération nationale (FLN) a '80-as évek vége felé a rendszer bizonyos fokú liberalizálását tűzte ki célul. Ennek egyik első lépéseként 1989-ben többpárti önkormányzati választásokat rendeztek. Ekkor erősödött meg, és vált országos politikai mozgalommá az Algéria iszlám köztársasággá átalakítását zászlójára tűző Front islamique du salut (FIS). Az országot irányító FLN és a két és fél évtized során megszilárdult klientúra érdekeit elszántan védelmező katonai elit természetesen nem nézte jó szemmel az iszlamista ellenzék megerősödését. (Az iszlám integrista mozgalmak térnyerésének egyik első jeleként algériaiak százai harcoltak a szovjet megszállás ellen küzdő Afganisztánban a felkelők oldalán. Ezek az országba visszatérve a belpolitikára koncentrálva folytatták az ideológiai, majd egyre inkább fegyveres harcukat.) Az, hogy a társadalmi elégedetlenség vallásos köntösben jelent meg szinte magától értetődőnek tűnhet: a függetlenséget követően az országot kormányzó, korábbi forradalmi "élcsapat" pazarló, korrupt uralma a szerényebb körülmények között élő, gyorsan növekvő népességben érthető visszatetszést váltott ki. Az egyszerűbb néptömegek és nem kevés, a korrupt állampárti évtizedektől megundorodott, magasan képzett értelmiségi számára a szekuláris, modern társadalom az FLN bürokratikus uralmát jelentette. Ennek puritán alternatívájaként válhatott vonzóvá az iszlám integrista mozgalom és legfőbb ereje, a FIS. A FIS meghatározó vezetői, kiváltképp Abassi Madani és Ali Belhadj karizmatikus, a tömegek nyelvén értő szónokok. Madani az Algíri Egyetem szociológiaprofesszoraként már a '80-as években konfliktusba került az állami vezetéssel, amikor a francia helyett az arab nyelvű egyetemi oktatás mellett állt ki. A FIS 1989-es alapításakor Madani jelentette be, hogy a mozgalom célja az iszlám jogrend, a saria bevezetése. (Ennek gyakorlati vonatkozásai mindmáig homályosak és vita tárgyát képezik: a jogrendjükben a sariát alkalmazó (vagy arra hivatkozó) országok, mint például Szaúd Arábia vagy Mauritánia közötti különbségek gyakran jelentősebbek mint a hasonlóságok.)
Az 1991 júniusára kiírt választásokat az államvezetés előbb 1992 januárjára halasztotta. Majd amikor a választásokat a fundamentalista párt (FIS) megnyerte, a hadsereg közbelépett. Kezdetét vette a majdnem egy évtizedig tartó, példátlanul véres algériai polgárháború. A konfliktus elfajulását követően a FIS (amelynek számos vezetőjét és aktivistáját bebörtönözték) kifejezetten mérsékeltebbnek tűnt az iszlamista mozgalom fegyveres szárnyát képviselő Group islamique armé-val (GIA) összehasonlítva. A Chadli Bendjedidet követő, marokkói száműzetéséből hazatérő, a függetlenségi háborúban az FLN oldalán harcoló Mohammed Boudiafot 1992 nyarán szélsőséges fegyveresek agyonlőtték, utódja Ali KafiLamine Zerual tábornokot nevezték ki elnökké. 1994 elején a fundamentalisták zaklatásai miatt a külföldi származású lakosok ezrei menekültek el az országból, elsősorban Franciaországba. lett. A radikális fegyveres csoportok a '90-es évek végéig rettegésben tartották a civil lakosságot. Látszólag minden előjel vagy különösebb indok nélkül mészároltak le ártatlan embereket, pusztán azzal a céllal, hogy az ország élete ne térhessen vissza a normális kerékvágásba. Ezzel párhuzamosan az állami erőszakszervezetek is sorozatosan követték el a kihágásokat: az iszlamista harcosok fészkének számító településeken tartott rajtaütések alkalmával kíméletlenül és válogatás nélkül gyilkoltak. Nyugati és algériai ellenzéki források szerint az algériai hatalom számos büntetőtábort működtet(ett), ahol letartóztatási parancs vagy ítélet nélkül tartottak fogva, illetve kínoztak foglyokat. 1993 végére patthelyzet alakult ki. A kormány elveszítette a nép bizalmát. 1994 januárjában miután feloszlatták a Legfelsőbb Államtanácsot,
Az 1995 novemberi elnökválasztást az ellenzék bojkottálta. A következő években az iszlám fundamentalistáknak a vidéki lakosság ellen elkövetett vérengzései hívták fel Algériára a világ figyelmét.
A '90-es évek végétől a polgárháború előbb csillapodni látszott, majd az algériai gazdaság talpráállásával véget ért. A FIS katonai szárnya 2000-ben oszlatta fel magát, több militarista a nemzeti megbékélés érdekében amnesztiát kapott. A 2000-es évtizedben jelentősen emelkedő kőolaj- és földgázárak jelentősen hozzájárultak a nemzetgazdaság fejlődéséhez. Algéria egyre fontosabb szerepet játszik Európa szénhidrogén-ellátásában, ennek egyik stációja az országot Olaszországgal összekötő gázvezeték. (Az orosz "gázfüggőség" kiváltására vagy ellentételezésére közép-kelet-európai országokban is rendre felmerül az algériai földgáz igénybevétele.) A rekordösszegű szénhidrogén-bevételek azonban nemcsak a gazdaság fejlődésben, hanem az országot évtizedek óta uraló katonai-politikai elit hatalmának megszilárdításában is szerepet játszanak. Ennek egyik folyományaként Algéria 2004-től kezdődően szinte teljes egészében modernizálta a hadsereg logisztikáját.
Az állampárti gyökerű hatalmi elit a '90-es évek végétől gazdasági nyitást is végrehajtott: az országba külföldi befektetések érkeztek, bizonyos vállalatokat privatizáltak. A hatalom szerkezet azonban a '80-as évek vége óta változatlan. A választásokon rendre a kontinuitást képviselő pártok, és a stabilitást éberen őrző hadsereg bizalmát bíró elnökjelöltek győznek.
M. Abdelaziz Bouteflika és a 2001. áprilisi választások nyomán kormányt alakító Ali Benflis eredményeket értek el az iszlám fundamentalista terrorizmus megfékezésében, de az Iszlám Fegyveres Csoport (GIA) akcióit még nem sikerült teljesen felszámolni.
Az al-Káida észak-afrikai szárnyának tulajdonított 2007. áprilisi véres algíri merényletek arra utalnak, hogy a radikális fegyveres mozgalmak legfeljebb hallgattak a '90-es évek vége óta, de jelenlétükkel továbbra is számolni kell, újbóli fellépésük Európa számára is biztonságpolitikai kockázatokat jelent.
Államformája: elnöki köztársaság. Az 1989-ben módosított alkotmány szerint eltörölték az FLN egyeduralmát s bevezették a többpártrendszert. Az államfő csak muszlim lehet, s egyben ő a fegyveres erők főparancsnoka és a Legfelsőbb Bíróság elnöke is. A miniszterelnök maga nevezi ki kormánya tagjait.
Az ország 48 tartományra (vilajet) és 1541 helyi közösségre oszlik.
A fővárosban, Algírban közel 1 840 000 fő él. A népességnövekedési ráta: 1,68%. A lakosság 96%-a északon, az ország 20%-án él. A lakosság 58%-a él városban. A várható átlagos élettartam 70 év. A csecsemőhalandósági ráta 39,1‰. Írástudatlanság:38%. Népek: arab (70%), berber (30%). Az ország lakossága fiatal; a népesség 46%-a 15 éven aluli.
A hivatalos nyelv az arab. A második legfontosabb nyelv a francia. Az állami televízió arabul és franciául is sugároz.
Útbaigazítás arab, kabyle és francia nyelven
Az írott nyelvet illetően főleg francia és felső-arab nyelven írnak.
Az államvallás a szunnita muszlim, mivel a lakosság 99%-a ilyen felekezetű. Etnikai megoszlás: 85% arab, 10% berber, 4% fekete-afrikai, 1% francia.
Az egy főre jutó jövedelem alapján Algéria Afrika gazdag országai közé tartozik. A társadalombiztosítás minden munkavállalóra kiterjed; 60 éves kortól a dolgozók nyugdíjat kapnak. Van rokkantsági és özvegyi nyugdíj is. Hiányzik viszont a munkanélküli segély.
Az egészségügyi ellátás térítésmentes, de az ellátottság tekintetében jelentős a különbség a város és a vidék között.
Gazdasága: agrár-ipari ország.
Algéria az afrikai kontinens fejlettebb országai közé tartozik. A gazdaságilag aktív népességen belül az agrárkeresők aránya az elmúlt évtizedekben gyorsan csökkent, a bányászatban és az iparban dolgozók aránya már meghaladja a mezőgazdaságban foglalkoztatottakét. A munkaerőhelyzetet kettősség jellemzi; a szakképzett munkaerő hiánya és a szakképzetlenek nagyarányú munkanélkülisége; több tízezer kvalifikált európai dolgozik az országban, s két milliónál is több szakképzetlen algériai kénytelen Francia- és Olaszországban munkát vállalni (gyarmati időkben az arab műszaki értelmiség létrejöttét mindenáron megakadályozták). A függetlenség elnyerése után Algériában néhány gazdasági ágazatban államosítottak. A nyolcvanas évek eleje óta azonban a gazdasági liberalizálás, a magánszektor fejlesztése a cél.
Az összterületnek csak a 3,5%-án folyik növénytermesztés, 15%-a legelő, 2%-a erdő, a többi egyéb, főleg sivatag. Az ország az élelmiszer szükségletének csak a töredékét tudja megtermelni. A partvidéken és a hegységek völgyeiben szőlőt, búzát, árpát, burgonyát, narancsot, paradicsomot, olajbogyót és datolyát termesztenek. A kiterjedt paratölgy erdők Algériát a világ egyik legnagyobb parafatermelőivé teszik. A déli oázisok jellegzetes haszonnövénye a datolya. A világ második datolyatermelője Algéria. Juhot, kecskétszamár és teve érdemel még említést. legeltetnek a hegységek lejtőin és a Sott-fennsíkon. A helyenként tartott szarvasmarhán kívül, a teherhordásra használt
A földreform során a volt gyarmatosítók birtokait önigazgató paraszti kollektívák (szövetkezetek) vették át. Az arab-berber nagybirtokokat felszámolták. A földbirtokok felső határát a gabonaföldeknél 50, a szőlőknél 20, a kerteknél 5 hektárban maximálták. Az így nyert területeket, valamint a művelés alá vett szűzföldeket a földnélküliek és a kisparasztok kapták meg. A gazdálkodás színvonala a kisbirtokokon alacsony, a gépesített, kemizált nagyüzemek termelékenysége nagyobb.
A szénhidrogének bányászata alkotja az ország gazdaságának gerincét. A költségvetés bevételének 60%-a, a GDP 30%-a, az export pedig több mint 95%-a származik ezekből. Földünk 5. legnagyobb földgáz- és 14. legnagyobb kőolajtartalékával rendelkezik, a 2. legjelentősebb földgázexportőr. A kőolaj és a földgáz szinte kizárólagos szerepet játszik a gazdaság finanszírozásában. A fokozatos államosítások után az egész kőolaj- és földgázipar az állam kezében összpontosul. A kőolajtermelés négy mezőn folyik. Hászi-Meszud 45%-át, Edzsele és Hászi-el Gászi 20-20%-át, míg a partvidékhez legközelebb fekvő Lagvát 15%-át adja a kőolajtermelésnek. A kőolaj vezetékeken keresztül kerül a tengerparti finomítókba (nyersolajfinomító kapacitása a legnagyobb Afrikában), illetve a kikötőkbe. A földgáz csaknem egésze Hászi-R'mel környékéről származik, s két vezetéken át jut el a tengerpartra. Az egyéb ásványkincsek közül a vasérc (Dzsebel Venza, Orán, Szkikda, Benisaf), az ólom és az antimon(Tell-Atlasz), valamint az urán-, a platina- és a volfrámtermelés (Ahaggar) jelentős; A Tebesszafoszfát döntően exportra kerül. körzetében bányászott
A villamosenergia-termelés csaknem egészét szénhidrogén-alapú hőerőművek szolgáltatják. Az első kísérleti atomreaktort argentin segítséggel építették és 1989-ben helyezték üzembe a főváros szomszédságában. Nyersvasat és acélt Annába kohójában állítanak elő, de fémfeldolgozása nem jelentős. Gépipara jobbára a hajójavításra (Algír, Orán, Szkikda, Annába) és mezőgazdasági gépek előállítására szorítkozik. Algírban és Annabában francia alkatrészeket összeszerelő autógyárak működnek. Arzév, Bedzsája és Algír finomítói évente több millió tonna kőolajat dolgoznak fel. A foszfátot ugyanezen városok műtrágya gyárai hasznosítják. A malom-, hús- és tejipar, valamint a halkonzervgyártás a tengerparti nagyvárosokban (Algír, Orán, Annába, Szkikda) tömörül. Az 1960-as és 1970-es években végigvitt nagy beruházások csak részben hoztak sikereket, ugyanakkor nagy mennyiségű hitel felvételével jártak együtt. Összes külső adósságállománya meghaladja a 25 milliárd USD-t, ami a GNP 50%-a. A kormányzat a gazdasági szerkezet diverzifikálása érdekében támogatja a kőolajszektoron kívüli hazai és külföldi beruházásokat. Mindez csak mérsékelt eredményeket hozott: a munkanélküliség továbbra is meghaladja a 30%-ot.
Algéria 2001-ben társulási szerződést írt alá az Európai Unióval, ami a külkereskedelem növekedését eredményezi. A GNP értéke: 50,4 milliárd USD. A GNP/fő értéke: 1630 USD. A GDP szektorális megoszlása: mezőgazdaság 17%, ipar 33%, szolgáltatás 50%.
Exportjában a kőolaj, a földgáz és ezek termékeinek szerepe szinte kizárólagos (97%). Ezeken kívül egyes mezőgazdasági termékek (zöldség, déligyümölcs, bor) kerülnek csak kivitelre. A mezőgazdaság háttérbe szorulása az ország importjában is megmutatkozik: az élelmiszerek a behozatalnak mintegy negyedét teszik ki. Behozatalra szorul az ország gépekből, ipari berendezésekből és fogyasztási cikkekből is. Legfontosabb kereskedelmi partnerei: az Európai Unió országai (Franciaország, Németország stb.) mellett az USA és Brazília.
Az ország külkereskedelmi forgalmának jelentős részét a nagy kikötőkön (Algír, Szkikda, Annába) keresztül bonyolítja le, amelyekhez vasútvonalak és jól kiépített közutak vezetnek.
Az utak az északi országrészre koncentrálódnak. Az ország fő kikötői: Algír, Annába, Orán, Bedzsája, Szkíkda és Arzév.
A vasút hossza 4 300 km, az úté 90 000 km. Algírból a legtöbb nagyobb város (sok oázisváros is) elérhető repülővel. Valamennyi jelentős tengerparti várost vasútvonal köti össze; a parttól az ország belsejébe is vezet néhány vonal. Olcsó, modern autóbuszok közlekednek csaknem minden település között, még délre is, Tamanrassetig és Djanetig. Északon jó az úthálózat; a sivatagi utak csak részben aszfaltozottak. Taxi minden nagyobb városban található.
Algéria modern kulturális kisugárzásának meghatározó eleme a rai zene, amelynek több meghatározó sztárja (így például Cheb Khaled, a rai királya) is algériai származású.
Általános tankötelezettség 6-tól 15 éves korig van. A képzettségben jelentős az eltérés a férfiak és a nők, illetve város és vidék között. A felnőttoktatás s a nagyobb beiskolázás eredményeként az analfabéták aránya ma már kb. 50%. Az országban tíznél több egyetem van; az elsőt 1879-ben alapították Algírban.
Az iszlám térhódításával felvirágzott az országban a tudomány is. Ibn Rushd (Averroes) a 12. században igyekezett Arisztotelész filozófiáját az újplatonikus gondolkodással és az iszlám vallással összhangba hozni s Európában elterjeszteni. Ibn Khaldum a 14. században összehasonlító történeti módszerrel kidolgozta a különböző népek kultúrkörének elméletét, amely szerint a történelem, törvényszerűen alakult a kezdettől, a nomád életmódtól a városi luxusig.
Tilimsenben, Béjaiában, Constantine-ban jelentős iszlám egyetemeket alapítottak. Ezek a medreszek egyaránt foglalkoztak a vallással és a tudományokkal. Pompás épületeik részben mindmáig fennmaradtak.
Algéria nem csak az algériai irodalom számára adott nagy neveket, hanem a világirodalom számára is három nyelven: arabul, berber nyelven és franciául. Az algériai irodalom legkiemelkedőbb alakjai: Albert Camus, Mohammed Díb, Ásszija Dzsebár, Mulúd Feraún, Mulúd Maammeri, Ben Badisz, Mohammad al-Id Hammu, Mufdi Zakarijja, Marcel Moussy, Malek Haddad, valamint Káteb Jászín, E.Robblès és J.Roy.
Közép- és Dél-Algéria különböző berber törzsei között jelentős kulturális különbségek vannak. A Soufbanu hilal törzsből származó lakosai ma már letelepedtek, de őrzik az antik Karthágó-korabeli erkölcseiket és szokásaikat. Guemarban, Débilában és Behimában az év legforróbb időszakában ülik meg a Siouf-Bébila ünnepeket, amely valószínűleg az ősi Jupiter-kultuszban gyökeredzik. Az ünnep során, amikor leszáll az este, a résztvevők lecsúsznak a magas dünékről, ami különös, zengő "dallamot" hoz létre: ezt misztikus zenének vélik. vidék nagyrészt
M'Zabban az ibaditák iszlám szektájához tartozó mozabiták több mint ezeréves, szigorúan hierarchikus közösségben élnek. A tuaregeknék is szigorú kasztrendszer honos; csak az imohagh elnevezésű nemességnek van joga a tevetenyésztésre és földtulajdonra. A kézművesek a legalsó kaszthoz tartoznak; mint "megvetettek" (inádok) a rabszolgáknál is alsóbb rendűek. A móroknál gyakori a többnejűség, a tuaregek viszont egynejűek, s a férfiak is elkendőzik az arcukat.
A nagyvárosokban, még a Szahara nagy településein is, vannak európai komforttal rendelkező szállodák, a Földközi-tenger partján lévő üdülőhelyeken nyaralók és bungalófalvak is. Az ország belsejében nagyrészt csak egyszerűbb szállodát kapni. Kempingezni lehet.
Fertőzött területekről érkezők számára kötelező a sárgaláz elleni oltás. A malária elleni védekezés a Szahara északi vidékén novembertől márciusig, délen márciustól októberig kötelező. Minden turistának nyomatékosan ajánlják a tífusz, a kolera, a tetanusz és a hepatitis A (kifejezetten magas a májgyulladásnak ennek a fajtájának az esélye) elleni védőoltást.
Az ország olimpiai aranyérmesei:
- Hassiba Boulmerka – (1992 – atlétika, 1500 m, női)
- Noureddine Morceli – (1996 – atlétika, 1500 m, férfi)
- Hocine Soltani – (1996 – Box, súlyemelés 75 kg, férfi)
- Nouria Merah-Benida – (2000 – atlétika, 1500 m, női)
forrás: wikipedia.org |
AJÁNLOM AZ OLDALT
